Petőfi Sándor: Megy a juhász szamáron...

Megy a juhász szamáron,

Földig ér a lába;

Nagy a legény, de nagyobb

Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,

Legelészett nyája.

Egyszercsak azt hallja, hogy

Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,

Hazafelé vágtat;

De már későn érkezett,

Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében

Mi telhetett tőle?

Nagyot ütött botjával

A szamár fejére.

Kúnszentmiklós, 1844. július

A következőkben a fenti szöveg politikailag helyes értelmezésére teszünk kísérletet. Elemzésünk két szinten lenne elvégezhető: szemügyre vehetjük az, hogy a szöveg (vagy a szöveg beszélője vagy beszélőnője) mennyiben és mennyire használ politikailag helyes nyelvet; és a szöveget tehetjük politikailag helyesen megfogalmazott elemzés tárgyává.

1.

Minthogy figyelmünket ez utóbbi változatra kívánjuk fordítani, csak fussunk át a szöveg politikai helyességének néhány problémáján. Nyilván a szerző (vagy szerzőnő, erre később kitérünk) sajátos társadalmi-történelmi körülményei magyarázhatják, hogy ebben a rövid szövegben is meglepően nagy számmal találhatók politikai helyesség szempontjából nem megfelelő kifejezések; ezek az eltévelyedések esetleg a szöveg beszélőjének vagy beszélőnőjének jellemzését szolgálják. Már az első versszakban tipikus „lookist” szemlélet üli torát, vagyis az a látásmód, amely a testi megjelenést helyezi a megítélés gyújtópontjába („nagy a legény”). Az olvasó vagy olvasónő, ha politikailag helyesen gondolkozik, megütődik a jellemzésnek ezen az alacsonyrendű és diszkriminatív formáján. Ugyancsak súlyos megítélés alá kell, hogy essen a főszereplő szexuális partnerének, szerelmi társának, egy (feltehetően) nőnemű emberi lénynek az a degradálása, amely ezt az embert gyermekként vagy játékként nevezi meg („babája”); ez a szó külön elemzést érdemelne. Végül a szöveg által leírt eseménysor olyan cselekedetben kulminál, amely magába sűríti az agressziót, az állati jogok semmibevételét, az indulatok gáttalan áradását. A szöveg beszélője vagy beszélőnője pedig nem fűz kommentárt az általa elmondottakhoz, ezzel mintegy hallgatólagosan jóváhagyja szereplője felháborító viselkedését. Hagyjuk azonban a szövegnek ezt a rétegét; a politikai helyesség szempontja egyébként is óvatosságra int a más korban, más kultúrában, már társadalmi körülmények között keletkezett szövegek megítélését illetően. Térjünk rá a mű politikailag helyes értelmezésére.

2.

Az olvasónőnek vagy olvasónak, aki először veszi kezébe a fenti szöveget, bizonyára semmi kétsége nincs afelől, hogy az elemzést a nemi szerepekből kiindulva kell elkezdenie. Járjuk be tehát először az egyik lehetséges utat, amely kitér számos efféle mozzanatra, de, mint látni fogjuk, politikai helyessége nem gáncstalan. Ez az értelmezés azt feltételezné, hogy a vers a fallikus szimbólumok és az anagrammatikusan elfojtott mitologikus háttér sajátos együttállásából magyarázható. A szöveget át- meg átszövik a phallos és az onania motívumai; gondoljunk a szamárra/1/ (különösen annak feltűnően nagy nemiszervére, ahogyan Jan Kott Shakespeare-elemzéseiben szerepel); a furulyára, amelyen a legény magányosan játszik (az onania és a fellatio ősi metaphorája); valamint a főszerepet játszó botra. A „gyepes hant” mindenkinek rögtön a szeméremdombot kell, hogy eszébe juttassa, másfelől előrevetíti a halált, a sírdombot; márpedig a halál (például a régebbi angol költészetben egyértelműen és nem is metaforikusan, de feltehetően sok más költői műben is metaforikusan – gondoljunk csak Wagner Trisztán és Izoldájára) a nemi érintkezés beteljesülését jelenti.

Nyilvánvalóan jelen van ennélfogva a necrophilia tiltása miatti agresszió, amely gyilkos indulatban (vagy éppen szublimált nemi aktusban) manifesztálódik. Ezen értelmezésben nem lehet véletlen a „Nagy a legény, de nagyobb” sor furcsa elvágása (castrálása) sem, ahol a „nagy” meglepően kiemelt pozícióba kerül, s az sem, hogy (a szövegben ábrázolt világ szintjén) a szamár a juhász lába között van./2/ Ami mármost a nyelvi és mitológiai elfojtásokat illeti, gondolhatunk olyan mozzanatokra, mint a „haldokLIK” szóba rejtett szexuális jellemzés, de a szöveg mitológiai hátterét alapvetően a szamár-szimbolikában kereshetjük, valamint a cím és az első sor anagrammájában (vagy inkább mozaikjában), ahol ÁRON neve jelenik meg. Freud nyomán jól tudjuk, hogy vesszeje (botja!) kivirágzása miféle rejtett jelentéssel bír. Ugyanabban az Urtextben, csak néhány résznyire onnét (4 Móz 22, 21- 34), Bálám szamarának tanulságos történetét ismerheti meg az olvasónő vagy olvasó, amelyben az állatra irányuló agresszió egy isteni útmutatás elleni öntudatlan lázadást hoz a felszínre. E két, egymástól nem távoleső szöveg találkozik, egyesül, ölelkezik a versben, a potencia és az agresszió, a hatalom és az öntudatlan indulat alapszövegei fonódnak össze egymással.

3.

A fenti, erősen freudista elemzés azonban nem elégítheti ki az értelmezőnőt vagy értelmezőt; világos kell, hogy legyen, hogy Freud fallokratikus megközelítése éppen a macho-szerepet állítja a középpontba, és teljesen figyelmen kívül hagyja a Másikat csakúgy, mint a nemi szerep lehetséges változatait. A fallocentrikus elemzést tehát a politikailag helyes értelmezés kritikával kell, hogy kezelje; semmi okunk arra, hogy az a hagyományos és férfiközpontú modellt képzeljük magunk elé, amit a fenti kísérlet sugall. Az életrajzi tények figyelmen kívül hagyása, a szöveg elszigetelése, lezárása attól a forrón lüktető valóságanyagtól, amely konkrét, ideologikusan és szociálisan terhelt, csakis azoknak áll érdekében, akik hasznot húzhatnak a szövegek egy csoportjának dicsfénybe-vonásától; azaz a polgári társadalom értelmiségi haszonélvezői szokták azt követelni, hogy csak a szöveget magát vizsgáljuk. E követelés, természetesen, maga is ideologikus és kemény, szociológiailag jól körülírható érdekeket szolgál. A politikailag helyes elemzésnek szakítania kell ezzel a nézetegyüttessel, és nem szabad félnie az értelmezésbe minél erősebben bevonni a szerzőnő vagy szerző személyét, kontextusát, történeti beágyazottságát. Márpedig, ez esetben, a korábbi értelmezések különösen szívesen feledkeztek el arról, hogy a szöveg szerzője maga is etnikai kisebbség tagja, ráadásul a dominált és deprivált osztályból, bár annak inkább középrétegéből került ki. A kisebbségi lét meghatározó erejét nem lehet túlbecsülni. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a barguzini leletek bizonysága szerint a szerző esetleg nemét tekintve sem a századok óta uralkodónak kikiáltott, s ezért előjogokkal, hatalommal és vagyonnal rendelkező csoport tagja, a szöveget egészen más megvilágításba kell helyeznünk. Figyeljünk fel arra, hogy a szöveg mozgatója, az eseménysor beindítója, a Másik, aki létében és végül is nem-létében determinálja az előtérbe állított és ezért felületi szinten legfontosabbnak feltűnő aktor cselekedeteit, alig van jelen a szövegben. Megnevezése csak ennyi: „babája”, majd: „holttest”. Különös szakadást, belső ellentmondást hoz létre ez az elhallgatás a szövegen belül: s épp ez a hiány, ez az elhalasztódás, ez az űr az, ami az értelmezőt magába rántja, a szöveg legmélyebb rétegeibe vonzza. Ki ez? A főhős szeretője, vághatnánk rá – De hát, ha már megnevezve nincsen, véletlen ez? Nem akar a szöveg valamit eltitkolni előlünk ezzel a hiánnyal? Esetleg éppen – a nemét? Miért feltételeznők, pusztán a fallokratikus-eurocentrikus hagyomány sztereotípiáit követve, előítéleteink rabjaiként, hogy tradicionális férfi-nő kapcsolatról van szó? Nem éppen arra utal ez az elhallgatás, hogy – a képmutató, a hagyományostól eltérőt elfogadni képtelen világ elől – el kell rejteni e párkapcsolat valóságos jellegét? S itt térhetünk vissza a biográfiai szemponthoz: a szerző mássága, amely nyilván összhangban állt kisebbségi mivoltával csakúgy, mint dominált és ennélfogva szubverzibilis társadalmi helyzetével, jócskán táptalaja lehetett a szexualitás szabadabb értelmezésének is. Ha pedig valaki számára túlságosan merésznek tetszene ez az értelmezés, hadd hívjuk fel a figyelmét, hogy semmi nem támasztja alá a „babája” nőként való azonosítását; s ha két egyenrangú lehetőség között kell választanunk, a politikai helyesség szempontja megköveteli az alulpreferált, a társadalmilag periferikus helyzetbe szorított, az elnyomott változat választását.

De a szereplők közötti szexuális kapcsolatok feltárása még számos lehetőséget tartogat az érzékeny értelmező vagy értelmezőnő számára. Megengedhetetlen diszkrimináció volna, ha a szexuális tevékenység nem hagyományos formái között nem adnánk teret annak az igen ősi gyakorlatnak, amely esetleg a juhász és szamara közötti viszony egyik fontos rétege. Az állati jogok szószólói, akik harcostársaink a politikai helyességért vívott küzdelemben, nem ellenezhetik az efféle kapcsolatot, ha az a felnőtt állat beleegyezésével, esetleg kifejezett kívánságára jön létre. Ez esetben a szöveget záró mozzanat más megvilágításba kerül – szimbolikus aktus, ahogyan az is, hogy a szöveg elején a szamár a legény lába között helyezkedik el. Nem agresszió tehát, hanem a leggyengédebb emberi együttlét kifordítása, pótlása, elhalasztvamegvalósítása. Korántsem egyszerű, tiszta, és főként nem szükségképpen a tradicionális nemi szerepekre alapuló viszony tehát az, ami a három szereplő között fennáll. A szamár-baba helyettesítéses kapcsolat (a juhász szempontjából) talán más helyettesítéses kapcsolatokra is elvezetheti a kellő nyitottságra képes elemzőnőt vagy elemzőt (ezt végig lehet gondolni)./3/ Csakhogy a hármas egyik szereplője a szöveg egy pontján kihull – s ez implikálja az eleddig legrejtettebb negyedik szereplő nem-jelenlévő-jelenlétét, akit a Halál, Idő, Sors vagy Isten névvel illethetünk.

A juhász agressziója ennélfogva a leghatalmasabb, legerősebb, legkorlátlanabb autoritások ellen irányul, noha a szamáron vezetődik le. anti-totalitariánus gesztus, mellőzi a megszokott, begyakorolt, elgépiesedett vagy intézményesedett nyelvet; minden valamirevaló (ezért felforgató) művészet metaforája.

1993

JEGYZETEK

1. Nem lóról van tehát szó; „Ló nincs a szövegben” („Il n'y a pas hors

de texte”, ahogyan Derrida mondja).

2. Hozzátehetjük mindehhez, hogy a szamár neve angolul „ass”, ami

segget is jelent (a modern angolban főként azt).

3. Felvethető, René Girard nyomán, hogy a három szereplő sajátos

(szexuális) feszültsége nem tevődik-e át, nem vetül-e rá a szerző-műolvasó

viszonyra is; gondoljunk csak a két élő közötti „holttestre” (a halott

betűre).